Az UNESCO és az ENSZ kedvessége folytán elkezdődött A kémia nemzetközi éve 2011, amely Marie Curie (született Skłodowska) kémiai Nobel-díjának 100. évfordulóját ünnepli. Van egy dezodor, amelynek reklámjától Curie és sok szépemlékű kémikus hónapok óta omega szögsebességgel forog a sírjában.

Sokan emlegetik bosszankodva, hogy egy dezodor reklámja azt emeli ki, hogy a termék ezüstmolekulák (vagyis ők így írják, hogy ezüst molekulák) segítségével gátolja meg a kellemetlen testszagot. Az ezüst egy fém, amelynek részecskéi egy érdekes, ún. fémes rácsban tengetik napjaikat. Az ezernyi-milliónyi ezüstatom nem molekulákat alkot, hanem erős összetartásban izeg-mozog annak árán, hogy néhány elektronjának kimenőt ad. Az ezüst antibakteriális hatása elemi formában, ionos formában, oldatban és kolloid formájában is megmutatkozik. A kérdéses dezodorban valószínűleg olyan anyag van, amelynek hatóanyagában az ezüstion vagy kolloidezüst szerepel. Ha körülguglizunk, akkor kiderül, hogy van dezodor, amelynek készítői jártak suliba és a reklámja ezüstionokat emleget. Zokniban sem ritka már az ezüstszál.

Ezüstmolekulák lehetnek, ha elpárologtatjuk a fémezüstöt és a barátunk gázhalmazállapotba kerül. Ez nem a tenyerünkben történik, mivel az ezüst forráspontja (nem olvadáspontja!) 2485 Celsius-fok.

Az ezüstmolekulákat emlegető reklámnál sokan felszisszennek, de valahogy mégsem elég hangosan, mert következetesen jelenik meg továbbra is ebben a formában a reklám, a honlap és termék csomagolása is. Igaz, van, aki ennél sokkal messzebb megy és aura kvarcot emleget, amelyet alkímiai eljárással platina és ezüstmolekulák ötvözésével állítanak elő. Te jó atommag! És mindezt a kémia évében!

Ez a helyzet.

 A képen a 40 évvel ezelőtt forgalomba került első aeroszolos dezodor (forrás: https://www.mentalfloss.com/blogs/archives/12530) 

A kémiai Nobel-díjat az utóbbi években többször inkább biológiainak lehetett volna nevezni. 2010-ben azonban a kémia lényegét, a kémia kötéseket érintő kutatásokért kapták ezt a rangos kitüntetést.

Gondolom, hogy igen sok embert érdekel a kémiai Nobel-díj és véget nem érő beszélgetések zajlanak róla. Annak a néhány embernek, aki nem figyelte, nem értette, hogy miért adták 2010-ben a kémia Nobel-díjat, adnék egy kis muníciót a bulikon, kávészünetekben, kocsmákban zajló lelkes beszélgetéshez. A 2010-es díj különösen alkalmas téma randizáshoz.

A kémiára mindenki ráfogja, hogy büdös (Murphy miatt), pedig a biológia sem kutya. Vagyis kutya valóban, de ezt most hagyjuk. A kémia lényege abban áll, hogy atomok vagy atomcsapatok között kötések bomlanak fel és kötések létesülnek. Kár tagadni, hogy amikor ez történik, az a kémiai reakció.

2010. októberében Richard F. Heck, Ei-ichi Negishi és Akira Suzuki kapták a kémiai Nobel-díjat a palládium katalizátoron végbemenő keresztkapcsolásos reakciók kidolgozásáért. Nyugi, picit kibontjuk, hogy a pohár bodzaszörp mellett ne itt álljon meg a beszélgetés.

A palládium (Pd) egy nagyon vendégszerető fém. Kristályszerkezete olyan, hogy kisebb méretű vendégek vidáman elvannak benne. A hidrogén például törzsvendég. A vendégségben azonban a részecskék ledobják nyakkendőjüket és szívesen kötnek új barátságokat. Nem ritka, hogy nem is azzal a párral távoznak, akivel érkeztek.

A fentebb említett urak érdeme éppen az, hogy a nem túl készséges szénatomokat új kötésekre tudták rábírni a palládium felületén és így olyan vegyületeket lehetett létrehozni, amelyeket korábban nem. Azaz mégis, mert a természet olykor megoldja. Így tesz egy elhíresült Karib-tengeri szivacs, a Discodermia dissoluta, amely egy (talán) gyógyhatású bonyolult vegyületet állít elő. Olyan vegyületet, amelyre nagyobb mennyiségben is szükség lehet és nincs annyi szivacs, amennyi elég lenne. Ezt az anyagot például a Negishi által kidolgozott reakció alapján ma már laboratóriumban is előállítják.

Richard F. Heck, Ei-ichi Negishi és Akira Suzuki több reakciómechanizmust talált ki, amelyek ma már alapvető fontosságúak a szerves kémiában és ezen belül a gyógyszergyártásban. Ezekben a reakciókban az atomok randija úgy zajlik, hogy a palládium felületére a szénvegyület partnere figyel fel és viszi el társát a buliba. A találkozás nyomán a palládium sem rest és rövid időre beszáll a barátkozásba. Az előbbi szénvegyület aztán egy másik páros másféle szénvegyületéhez kapcsolódik, és haza már együtt mennek. A palládium mosolyogva vesz részt a reakcióban, de az akció után zavartalanul folytatja a tevékenységét. A reakciókban ilyen segítséget nyújtó, a reakciót lehetővé tevő anyagokat katalizátornak hívja mindenki az operaénekesektől a tetőfedőkig.

Suzuki reakciójával 1994-ben sikerült a vegyészeknek egy óriáslegót kirakni is kirakni, a palitoxint, amely 129 szénatomot tartalmaz. A palitoxint még 1971-ben egy korallzátonyon sikerült izolálni, de a mesterséges előállításhoz kellett a palládium katalizátor és azok a vegyülettípusok, amelyekkel megvalósítható a kirakó.

forrás: http://nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/laureates/2010/info_publ_eng_2010.pdf

A 2010-ben díjazott kémikusok az 1960-as években indult kutatásai lehetővé tették az össznépi vegyületlegót, így az emberiség számára kifejezetten hasznos randik nyomán korábban elő nem állítható vegyületek születtek a laboratóriumban. Aki többet és okosabban szeretne erről olvasni angolul, kattintson egy nagyot.

Ez a helyzet. 

Az alumínium nagyobb barátja az embernek, mint a kutya. Gondoljunk csak a sok könnyű szerkezetre, a pehelykönnyű biciklikre, olyan tuti ötvözetekre, mint a repülőgépeknél használt duralumínium.

Fájdalom, az alumínium nem terem meg a szántóföldeken és alumíniumbányákban sem csákányozhatják derék bányászok csillapítatlanul csillogó csillékbe csillagfényes éjszakákon. Alumíniumot előállítani nem gyerekjáték. Nagyon sok elektromos energia szükséges hozzá (elektrolízis) és a sok szép eredmény mellett néha vissza kell pillantani arra, hogy a 13-as rendszámú barátunk milyen áldozatokkal jut a csúcsra.

2010. októberében az ajkai timföldgyár tározójából kiömlő vörösiszap három települést is elárasztott. A katasztrófa felkészületlenül érte a környékbelieket és a média sem tudta kémiai ismereteit mozgósítani a tudósításoknál.

A vörösiszap szomorú nyoma a derék alumínium előállításának. Az alumíniumot ugyanis timföldből, azaz alumínium-oxidból (Al₂O₃) állítják elő. Magyarországon már nem tesznek ilyesmit. A timföld sem terem mindenhol, azt a bauxitból állítják elő. Az aprított és őrölt bauxitból erős lúggal, a Domestos frontembereként is ismert nátrium-hidroxiddal (NaOH) vonják ki a timföldet érdekes tartályokban, érdekes hőmérsékleten. A kioldódó alumínium-oxidot tartalmazó lötty elindul a celebritás felé, hogy alumínium legyen belőle, de ami marad, az nem piskóta. A nátrium-hidroxid (vagy más néven marónátron) által ki nem oldott maradék szilárd anyag erősen lúgos állapotban megmarad. Ez a vörösiszap, amellyel semmit sem kezdenek, csak tározókban őrzik. Ez a maró hatású iszap önmagában is veszélyes hulladék és a környezet egyik Darth Vadere, de ha olyan baleset történik, mint amilyen Veszprém megyében is, a baj komolyabb. A maró hatás mellett a vörösiszap kellemetlen, a talajra káros vegyületek is tartalmaz.

A HVG kísérletet tett arra, hogy leírja, hogy mi a gond ezzel a vörösiszappal. Ne szépítsük, nem sikerült, de tanulságos állatorvosi ló lett a cikkből kémiatanárok számára. Idézetek jönnek.

"A vörösiszap egy 13,5 pH-értékű anyag, amely több fémet is tartalmazhat: alumíniumot, szilicíumot, nátriumot, magnéziumot, vas-oxidot, kalciumot, vanádium-oxidot. Ezeknek a fémeknek erős a maró hatásuk, amely nagyon kellemetlen, ha a bőrrel érintkezik."

A bőség zavarával küzdünk, ha javítanánk a pontatlanságok Everestjén. A vörösiszap nem egy anyag, hanem bizony sokféle anyag elegye. A felsoroltak közül az alumínium, a magnézium, a kalcium valóban fém, de nem elemi fém formájában van ott. Ha alumíniumdarabkák lennének benne, akkor ki lehetne szedni és felhasználni, de így van ezzel a Mg és a Ca is. A szilícium (így írják és nem úgy!) megsértődne, ha fémnek neveznénk, mert ő egy félfém és sokkal nagyobb karriert futott be, mint a legtöbb fém. Ő sem elemi állapotban állomásozik az iszapban, hanem vegyületek formájában. A vas-oxid (helyesebben inkább vas(III)-oxid) és a vanádium-oxid egy kicsit sem fémek. Fémvegyületek ők, kérem szépen. A vas oxidja felelős a vörös színért is (miként a Marson is). Ezek a derék elemek és vegyületek nem lennének ilyen ártalmasak, ha nem lenne az erősen lúgos közeg, amiben vannak. Innen a maró hatás, ne bántsunk szegény szilíciumot. 

"A toxikológus szerint akkor van nagyobb gond, ha 10 százalék fölötti a maró hatás, ilyenkor nem csak helyi tünetekkel kell számolni, ez már képes megváltoztatni a szervezet ph-értékét, amely akár a vörösvértestek széteséséhez vezethet, de veseelégtelenséget is okozhat. Az iszap által okozott fémtermelés hatással lehet az immunrendszerre is, fogékonnyá téve a szervezetet a különféle betegségekre – s ez a hatás nem azonnal jelentkezik, hanem napokkal később."

Először sikerült a pH-t leírni, másodszor már sajnos nem. A 13,5-es pH lúgos kémhatásnak igen nagy, de a vörösvértestekkel nem lehet csak úgy randizni. Ha az anyag bejut a szervezetbe és ott bebocsátást nyer a vérbe, akkor persze igen. Azt sajnos nem értem, hogy az iszap milyen fémtermelést okozott. Esetleg fémionok juthatnak be a szervezetbe és az terhelést jelent, de a fémionok nem a lábbelin vagy a nadrágon keresztül közlekednek. 

A cikk írója sajnos a humán beállítottságú többséghez tartozhat, úgy sejtem. Semmi gond ezzel, de amikor egy ilyen katasztrófa bekövetkezik, néha nem ártanak az annyira utált kémiai ismeretek. A helyiek sem hinném, hogy sokat gyakorolták, hogy mi a teendő, ha egy ilyen (nem lehetetlenül ritka) baleset bekövetkezik. A méregzöld olvasókat arra kérem, hogy ne a kémiai vegyületekre, hanem a mulasztó emberekre haragudjanak.

Akinek van ideje, nézze meg az Erin Brockovich - zűrös természet című alkotást.

Ez a helyzet.