A kémiai Nobel-díjat az utóbbi években többször inkább biológiainak lehetett volna nevezni. 2010-ben azonban a kémia lényegét, a kémia kötéseket érintő kutatásokért kapták ezt a rangos kitüntetést.

Gondolom, hogy igen sok embert érdekel a kémiai Nobel-díj és véget nem érő beszélgetések zajlanak róla. Annak a néhány embernek, aki nem figyelte, nem értette, hogy miért adták 2010-ben a kémia Nobel-díjat, adnék egy kis muníciót a bulikon, kávészünetekben, kocsmákban zajló lelkes beszélgetéshez. A 2010-es díj különösen alkalmas téma randizáshoz.

A kémiára mindenki ráfogja, hogy büdös (Murphy miatt), pedig a biológia sem kutya. Vagyis kutya valóban, de ezt most hagyjuk. A kémia lényege abban áll, hogy atomok vagy atomcsapatok között kötések bomlanak fel és kötések létesülnek. Kár tagadni, hogy amikor ez történik, az a kémiai reakció.

2010. októberében Richard F. Heck, Ei-ichi Negishi és Akira Suzuki kapták a kémiai Nobel-díjat a palládium katalizátoron végbemenő keresztkapcsolásos reakciók kidolgozásáért. Nyugi, picit kibontjuk, hogy a pohár bodzaszörp mellett ne itt álljon meg a beszélgetés.

A palládium (Pd) egy nagyon vendégszerető fém. Kristályszerkezete olyan, hogy kisebb méretű vendégek vidáman elvannak benne. A hidrogén például törzsvendég. A vendégségben azonban a részecskék ledobják nyakkendőjüket és szívesen kötnek új barátságokat. Nem ritka, hogy nem is azzal a párral távoznak, akivel érkeztek.

A fentebb említett urak érdeme éppen az, hogy a nem túl készséges szénatomokat új kötésekre tudták rábírni a palládium felületén és így olyan vegyületeket lehetett létrehozni, amelyeket korábban nem. Azaz mégis, mert a természet olykor megoldja. Így tesz egy elhíresült Karib-tengeri szivacs, a Discodermia dissoluta, amely egy (talán) gyógyhatású bonyolult vegyületet állít elő. Olyan vegyületet, amelyre nagyobb mennyiségben is szükség lehet és nincs annyi szivacs, amennyi elég lenne. Ezt az anyagot például a Negishi által kidolgozott reakció alapján ma már laboratóriumban is előállítják.

Richard F. Heck, Ei-ichi Negishi és Akira Suzuki több reakciómechanizmust talált ki, amelyek ma már alapvető fontosságúak a szerves kémiában és ezen belül a gyógyszergyártásban. Ezekben a reakciókban az atomok randija úgy zajlik, hogy a palládium felületére a szénvegyület partnere figyel fel és viszi el társát a buliba. A találkozás nyomán a palládium sem rest és rövid időre beszáll a barátkozásba. Az előbbi szénvegyület aztán egy másik páros másféle szénvegyületéhez kapcsolódik, és haza már együtt mennek. A palládium mosolyogva vesz részt a reakcióban, de az akció után zavartalanul folytatja a tevékenységét. A reakciókban ilyen segítséget nyújtó, a reakciót lehetővé tevő anyagokat katalizátornak hívja mindenki az operaénekesektől a tetőfedőkig.

Suzuki reakciójával 1994-ben sikerült a vegyészeknek egy óriáslegót kirakni is kirakni, a palitoxint, amely 129 szénatomot tartalmaz. A palitoxint még 1971-ben egy korallzátonyon sikerült izolálni, de a mesterséges előállításhoz kellett a palládium katalizátor és azok a vegyülettípusok, amelyekkel megvalósítható a kirakó.

forrás: http://nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/laureates/2010/info_publ_eng_2010.pdf

A 2010-ben díjazott kémikusok az 1960-as években indult kutatásai lehetővé tették az össznépi vegyületlegót, így az emberiség számára kifejezetten hasznos randik nyomán korábban elő nem állítható vegyületek születtek a laboratóriumban. Aki többet és okosabban szeretne erről olvasni angolul, kattintson egy nagyot.

Ez a helyzet.