Az arzén egy Janus-arcú kémiai elem, több okból is. Olykor fémként alkot vegyületet, mint fentebb, de van, hogy nemfémként, savat alkot, ilyen az arzénessav (H₃AsO₄) is. Jól ismert még az auripigment, az arzén kénnel alkotott vegyülete. Az arzén vegyületeit sokféle célra használták, nem csupán felebarátok életének rövidítésére. A régóta ismert vegyületek után a tiszta arzént csak a XVII. században állították elő, de ez nem akadályozta meg az arzénvegyületek karrierjét.

 

Az arzén vegyületeit használták a fogászatban, gyomirtóként, mindenféle használati tárgyak összetevőjeként, de festékként, balzsamozó-, illetve gyógyhatású szerként is. 

A XVIII. században a tapéták, falsfestékek zöld színét egy svéd vegyész által előállított réz- és arzénvegyület, a Scheele-zöld adta. A viktoriánus korban ezért sok volt az arzénmérgezés és a XVIII. században magasabb volt az arzén mennyisége az emberi szervezetben, mint ma. Az egyik legismertebb, máig nem teljesen tisztázott történet Napóleon halálával kapcsolatos. Az 1960-as években még az FBI is megvizsgált tőle (vagy ki tudja, kitől) származó hajmintát és a kimutatott arzénszint miatt a mérgezés gyanúja igencsak megerősödött. Az elmúlt években ezt cáfoló cikkeket is lehet olvasni, melyek arra hivatkoznak, hogy a kortársaiban is ugyanolyan magas volt az arzén koncentrációja. Talán mind szobafestők, tapétások voltak.

 

Az arzén fogyasztásának volt önkéntes változata is. Az ún. arzénevők szándékosan juttattak szervezetükbe arzént arzén-trioxid formájában úgy, hogy fokozatosan növelve az adagot, a halálos dózisnál sokkal nagyobb mennyiséget ettek meg. Ez elsősorban stájerországi hegylakókra volt jellemző, bár van, aki szerint nem bizonyítható ez a fura szokás.

Az arzénevés passziója azért terjedt el és akár apáról fiúra terjedt a családokban, mert a hegyekben élők a mérgező anyag hatására jobbak bírták szusszal a magashegyi gyaloglást, javult szexuális teljesítőképességűk (nem a gyaloglás alatt) és bizonyos betegségekkel szemben ellenállóbbnak gondolták magukat.

 

A stájerek, tiroli és svájci hegylakók arzénevése kisebb adaggal kezdődött (30 mg), heti egyszeri alkalommal a vajas kenyérhez adva, majd ennek tízszereséig (a halálos dózis többszöröse) is eljutottak és a méreg napi betevővé vált. Az esetek dokumentáltsága változó, de ez a gyakorlat állítólag a nőknél is divatba jött, akik bőrük és hajuk szépségét óvták és biztosították ilyen módon. Az arzénevők életét, ha segítette is a halálos vegyület, egyben meg is pecsételte. Az arzénevést nem lehetett abbahagyni, a leszokás-leállás talán ma lehetséges lenne.

Az arzénmérgezés tünetei sokfélék. Gyengeséget, vérnyomáscsökkenést okoz, tönkre teszi a hajszálereket a testben, felhalmozódik a körömben, hajban, bőrkiütések jelennek meg szimmetrikusan a talpon és a tenyéren. Az arzén a májban és a csontokban is felhalmozódik. Érdekes, hogy rákkeltő hatású, de az utóbbi években rákterápiában is kísérleteztek vele.

Az arzénevők a halálos adag feletti mennyiséget fogyasztottak. A furcsa helyzetre az egyik magyarázat, hogy étrendjükben sok zsír (tej, vaj, zsírok) volt, mely a szervezetben vegyületet alkotott az arzénnel és így kevesebb méreg jutott a vérükbe.

 

Arzénevés magyar változata inkább etetés. A leghírhedtebb és leghátborzongatóbb történet az 1920-as években a tiszazugi arzénes asszonyok néven lett ismert. Érdemes elolvasni erről a Rubicon cikkét.

Az arzén sajnos még mindig nem a múlt problémája. Az ivóvíz magas arzéntartalma Bangladesben és India nyugati részén két évtizede okoz súlyos gondokat.

 

 

Az arzénnek még mindig van olyan sötét arca, amelyet megmutat az emberiségnek.

Ez a helyzet.